Még 16 éves koromban láttam egy képet egy skót kastélyról. Olyan szép volt, hogy tiniként persze egyből úgy gondoltam, ha lesz esküvőm azt itt kell tartani. Minden évben megkíséreltem, hogy oda utazhassak, de sose sikerült. 28 éves koromig. (Sokat vártam, de megérte)
Tehát a Scottish Borders felé vettem az irányt a hőn szeretett Scottrail-emmel. Hallottam, hogy már a vonat út is beléd fojtja a szót és nem vicceltek. Kötelező program. Hol balra, hol jobbra bámultam szájtátva. Ott egy kastély, ott egy várrom. Egy patak, egy vízesés, birkák hajastehenek, dombok, zöld fű, napsütés. Kiütessél győzött. Es akkor meg nem is beszéltünk róla, hogy az ÉN kastélyom meg a környéken se volt.
A vonat begördült Tweedbank állomásra. És mentem is a busz felé. Mindenki extrém kedves volt. Es a legmeglepőbb az volt, hogy a buszon tudtam bankkártyával fizetni. Ediben erre nincs lehetőség. A busz elegáns fél órás késessel indult.
Na itt kissé nyugtalan lettem. Leállt a google maps. Megállok nincsenek kiírva. És semmi mód arra h jelezd a leszállási igényedet miközben a busz 110km/h sebességgel száguld az országúton, tehát felállni es előre menni, max repülve lehet, és az felér egy öngyilkossággal.
Kis pánik után kiderült a busz sofőr a marvel filmek új szuper hőse, mivel külön -külön emlékszik mindenki megállójára (vagy látja a gépben nem tudom) es pontosan ott tett ki, ahol kellett.
Abbotsford. Mutatja a tábla. A szívem a torkomban dobogott látni fogom a kastélyt, amiről gyerekkorom óta álmodozom. Sir Walter Scott házát. Elindultam az országúton be a kastély felé. Egy modern turista központban megvettem a jegyet es egy fantasztikus kiállítást láthattam a híres skót író életéről. Az üvegfalon keresztül megláttam a kastélyt.
Őszintén az utazásaimhoz párosuló “szerencse” miatt feltételeztem, hogy a fele fel lesz állványozva vagy valami hasonló. De semmi ilyen nem volt. Megreggeliztem a kertben es utána halálra foltoztam magamat. Bementem egy vezetett túrára is. Hatalmas élmény volt. Lenyűgöző, amilyen átéléssel a skótok betudják mutatni a történelmüket. Késztetést érzel rá, hogy utána olvass, hogy még többet tudj. Hogy ha rákérdeznek ismered e azt a történetet, hogy azt válaszolhasd, hát persze. Magának a kastélynak csak a földszintje látogatható, de az bőven megéri. Hat-hét teremről van szó és csodálatosan van berendezve, vadászkastély jelleggel.
Kissé fáradtan es három negyedrészt kifogyott aksival a buszmegálló felé vettem az irányt. A következő állomás a Melrose Abbey volt.
A megálló felé sétálva hirtelen leszakadt az ég. Az eső különlegessé tette a tájat, de ezúttal hálásabb voltam azért, hogy a skótok félig zárt buszmegállókat állítanak.
Csakhogy ahogy nagy lendülettel beszáguldottom a kihalt országút mellett árválkodó buszmegállóba, a fejem beleütközött valamibe. Valami ragacsosba. Na ilyenkor szívás felnézni. Feltételezhetően Skócia fél pók tenyészete a fejem felett volt. Mondjuk szerintem ki is haltak. Mert azt a magas frekvencián szóló sikítást, amit lerendeztem valószínűleg komplett Csernobil szintű sugárzásnak éltek meg.
A következő pillanatban pedig az országúton néha -néha megjelenő magányos autósok azt láthatták, amint egy fekete eső kabátba öltözött idióta a szakadó esőben táncot lejt.
Jött a busz. Felugrottam es próbáltam egy müzli szeletet leeröltetni a torkomon, hogy új erőre kapjak.
Megláttam a Melrose Abbeyt. Olyan sokkolóan hatalmas és gyönyörű, hogy esküszom két órát töltöttem azzal, hogy próbáltam felfogni, hogy lehet egy épület ilyen gyönyörűen hátborzongató. Az eső es a köd csak még misztikusabbá tette. Amikor bent álltam a félig romos épületben és feltekintettem hirtelen úgy éreztem magamat, mintha Mória tárnáiban lennék. Ez Skócia a fantasy rajongók álom színpada. Minden Gyűrűk Ura, Harry Potter, vagy Trónok harca. Csak azt nem értem, miért kellett várnom 28 évet, hogy ez kiderüljön.
Amikor az eső vízszintesen kezdett esni egy kis vaskapun keresztül átmentem egy másik kertbe, ahol egy kétszintes házikó állt. Szó szerint bemenekültem a vízesés alól a kis múzeumba. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy túlélő lennek a semmi közepén, aki talált egy pajtát, ahol meghúzódhat. Senki nem mondhatja, hogy Skóciában nem kalandos az élet.
Több helyszínt nem tudtam bevállalni sajnos, így elindultam vissza. Ediben a vonatról leszállva már sántítottam. És a következő egy-két hetem azzal telt, hogy próbáltam házi módszerekkel kikúrálni két elég agresszív pók csípést a feldagadt lábamon.
Napi Edinburgh 