Túlélni Londont…

Mivel ma már az új lakásban aludtam (megjegyzem fantaszikusan), holnaptól pedig végre elkezdek dolgozni, úgy gondoltam tekintsünk vissza, mi is előzte meg, hogy itt lehessek.

London… London sok turista bakancslistáján előkelő helyet foglal el a nevezetességei, kultúrája, ételei miatt. Ezzel én is így voltam. Egy 2014-es adat szerint 8.538.700 fő él Londonban, ezzel szemben Skócia összlakossága 5.425.000. Tehát mi a problémám vele?

Nekem London túlzsúfolt, stresszes, a google maps általában összeomlik, tehát esélyem sincs, hogy normálisan megtaláljak egy helyet. Bőrönddel navigálni pedig számomra szinte lehetetlen. Persze mondhatjuk, hogy béna vagyok a google mapshez, vagy, hogy túl szigorú vagyok a városhoz. Viszont nekem tényleg mindig tartogat valami meglepetést. Minden alkalommal, amikor megyek és ez most sem volt másképp.

Story TIIMME:

1. fejezet: A lépcsők..

Na igen. Hosszas szenvedés és mérlegelés után 20 kilós bőrönddel indultam neki. (Igen, majdnem voltam olyan “felelősségteljes felnőtt”, hogy kézipoggyásszal költözzek külföldre, csak mert lusta vagyok cipekedni. Pedig szerintem csak láttam a jövőmet…)

Abban a négy napban, amíg kint voltam. 6 metró állomáson szünetelt a lift és mozgólépcső szolgáltatás.

Volt olyan, hogy felcipeltem a bőröndöt egy rahedli lépcsőn, és a végén volt kiírva, hogy kijárat lezárva felújítás miatt. (Nem csak én jártam, így helyiek is, tényleg nem volt kiírva az elején).

Ilyenkor vissza az egész és mehetünk neki újra a lépcsőknek, egy másik oldalon. Persze örülök én, hogy megspórolom a kondi bérletet, de miért jó az nekem, hogy a bal karom olyan, mint Hulk-é, a jobb pedig egy…egy izomtalan akármi…

Nem baj, a lényeg, hogy a hosszas, kitartó cipekedés, eltévedés és miegymás után végre eljutottam a hostelig, most már megnyugodhatok lehet egy kicsit szusszanni. Felkészülhetek az előttem álló végtelen ügyintézésre.

Staffos: Örülünk, hogy nálunk szállsz meg, itt a kulcs. Oldalt találod a lépcsőket. A szobád a harmadikon van, de előtte le kell menned bal oldalt egy lépcsőn át az éttermen, majd onnan indul egy másik lépcső felfelé a szobákhoz. Vigyázz, mert a lépcső kissé meredek. Sok sikert.

2. fejezet: Horror esti mesének

A bátyám, aki mostanában kicsit túlzottan aggódik értem, megosztotta velem, hogy négy embert késeltek meg Londonban, mióta kint vagyok. (Oké, és hányat a világban.) Na mindegy azért csak utána néztem, mire figyeljek. Hajnalban, egyedül menetelő, védtelennek tűnő emberekre támad hátulról. Na mondom ez király, mert a repülőhöz majd hajnali 4-kor kell indulnom. Fantasztikus. Mindegy nem törődtem vele túlzottan.

Egyszer csak belibbent az új szobatársam. Szimpatikus volt, mosolygós lány Botswana-ból. Elkezdtünk beszélgetni, sokat nevettünk. Majd rátértünk az afrikai helyzetre… Köhm… általában nem vallom félősnek magam, de ami ezután jött.

Órákon át ecsetelte, hogy végzik ki a Dél-afrikai köztársaságban a fehér turistákat, csak úgy brahiból, mert még mindig utálják őket. Hogy vitte oda nászútra a feleségét egy indiai meleg srác, csak azért, hogy ott tíz perc alatt felbéreljen valakit, hogy megöljék a nőt, mert ő fél attól, hogy bevallja a szüleinek, hogy meleg. A nő meg is halt.

És, hogy… és itt jön a legjobb: De Botswana más. Ugyanis ha én ma megölném őt, holnap már fellógatnának Bostwanaban… Na most ez akkor különösen jó érzés, ha ujjal mutogatnak rád a “you-t” használják, tehát neked van címezve minden, és legalább 46x elismétlik.
“Welcome” 🙂

3. fejezet: A majdnem lekésett repülő

Ez inkább a mázli és a kedves emberek számát erősíti, de ott megélni, hát nem kicsit volt stresszes.

4:30-kor kellett volna indulnom, hogy elérjem a Stansted-re tartó reptéri buszt. Ez tűnt a legolcsóbb megoldásnak, noha a busz a szállástól még 12 perc gyaloglásra és pár metró megállóra volt. Este nem aludtam szinte semmit, így korábban keltem és lementem a recepcióra.

Teljesen kihalt volt az egész, de ekkor a semmiből berobbant egy 30 év körüli srác, és kiderült, hogy pont a Standsted- ről jön. Amikor mondtam neki, hogy szándékozok odajutni teljesen elkerekedtek a szemei és közölte, hogy így kizárt, hogy odaérjek időben, ha checkolni is akarok. A busz előbb bemegy a belvárosba, és mire kijönne onnan pont belefut a csúcs időbe. Otthon úgy gondoltam, mindent jól kiszámoltam, de tény, hogy a Stansted-en még nem volt tapasztalatom, illetve akkor még úgy volt, hogy nem fogok poggyászt feladni. Bizonygatta, hogy igaza van, higyjek neki. Meg is mutatta, hogy hetente ingázik és minden jegye oda szól.

Én aki alapvetően elég bizalmatlan tudok lenni, pánikba estem a gondolattól, hogy letérjek az általam jobbnak vélt útról, így nagyon hezitáltam. Ezután kérés nélkül leírt nekem mindent. Gondolom látta rajtam, hogy kicsit túlparáztam a dolgot, mert végül megkérdezte, hogy biztonságban érzem-e magam ilyenkor London utcáin. Egyből bevillant a késes gyilkos, meg Botswana: végig se gondoltam, rá vágtam, hogy NEEEM.

Szóval a következő pillanatban egy vadidegen cipelte a bőröndömet egy full ismeretlen útvonalon. Én meg csak reménykedtem, hogy nem Dél-afrikai köztársaság- beli élmény lesz a vége. Mondta, hogy egy pillanat beszalad egy boltba.

Kint álltam egyedül és mindig attól féltem, hogy egyszer csak lelép, vagy nem egyedül jön vissza. De visszajött és tényleg csak segíteni akart.

És akkor megtorpantunk. Az út kellős közepén egy ember feküdt kiterítve. Halottnak tűnt. Intett is, hogy maradjak ott ahol vagyok. Oda lassúzott, lehajolt és megmérte a pulzusát. Emberük szerencsére élt. Kihúzta a járdára és stabil oldalfekvésbe fektette, megpaskolta az arcát, majd amikor ébredezett elővette a frissen vásárolt palackos vizet. Megitatta, majd mellé rakta és többször elismételte, hogy ott van mellette a víz. Igya meg.

Utána felkapta a bőröndömet és még le is cipelte egészen a peronig. Útbaigazított a Stansted express felé, amivel szerinte pont egy órát tudok megspórolni és sok sikert kívánt.

A reptérre érve kiderült, hogy egy órás sor alakult ki a security ellenőrzésnél. Ha az oxfordi idegen nem siet a segítségemre vehettem volna új repülőjegyet Edinburgh-ba.

Kijelenthetjük, hogy egy komplett csapat dolgozik odafent azon, hogy életben tartson és hogy vannak még jó emberek, méghozzá milyenek!